Az 1956-ban Budapesten tanuló észak-koreai diákok részvételéről szóló, a nol-on ma megjelent, nagyon érdekes cikkből közlünk részleteket a forradalom 66. évfordulójára emlékezve.
Barry Farber amerikai újságíró nem hitt a szemének, amikor az ausztriai táborban az 1956-os magyar menekültekkel anyanyelvükön együtt éneklő észak-koreaival találkozott.
Pár évvel azelőtt akár egymás ellen is harcolhattak volna a koreai háborúban. Most azonos oldalról menekültek át Ausztriába. A budapesti Műegyetemen tanult Zang Gi Hong például aligha gondolhatta volna, hogy 1957. október 23-án már New Yorkban vesz részt a magyar forradalom első évfordulójára rendezett megemlékezésen, ahogy egy sor társa is. A történet Csoma Mózes Korea-kutatónak, az ELTE koreai tanszéke helyettes vezetőjének a héten bemutatott könyvéből való. A Koreaiak Magyarországon az 1950-es években című mű bővített, koreai nyelvű változatát pár hónapon belül Szöulban is kiadják. A kötet 1956 kevéssé ismert, ám annál érdekesebb és a hidegháború általános történetéhez is adalékokkal szolgáló fejezetébe enged betekintést. Mintegy ezer észak-koreai tanult 1955–1956 körül hazánkban. Egy sokkal elmaradottabb országból érkeztek a kommunista tömb együttműködésének részeként, ugyanakkor egy keleti kultúrából.
Ide, Nyugatra! – igen, voltak, akik így látták addigi tapasztalataikhoz képest az 50-es évek Budapestjét. Kaptak egy rend „elegáns” öltözetet nyakkendővel, kalappal a Corvin Áruházban. Ahogy egyikük mondja, úgy járhattak ebben az előadásokra, mint „Oxfordban”, havonta egyszer még az Operaházba is eljutottak. Nagy nehézségekkel is meg kellett persze küzdeniük. Magyarul eleinte nem tudtak, volt, hogy a tanárok az oroszt használták közvetítőként, de ők Puskin nyelvén is alig tudtak valamicskét. Voltak közöttük, akik értettek viszont japánul (Korea 1945 előtt harmincöt éven át japán megszállás alatt állt), így japán–orosz, illetve orosz–magyar szótárt bújva kínlódtak különös nyelvünkkel. Kiütköztek kulturális különbségek is: a sajttal, szárazkolbásszal nem nagyon tudtak mit kezdeni, utóbbiról azt hitte egyikük, meg kell még főzni. A rizst viszont nagyon szerették ... volna; az illetékes elvtársaknak nemegyszer kellett megsürgetniük a kollégiumban, hogy elegendő főtt rizs álljon a rendelkezésükre. Ha hallották: „repeta, repeta!”, már szaladtak is. Kötöttek barátságokat, sőt házasságokat is, de magyar tanuló társaik nem mindig szívelték őket. Csoma könyvéből kiderül, idegenellenességet, sőt irigységet tapasztalt a budai Petőfi Gimnáziumban magyart tanító Nemes Nagy Ágnes költőnő is.
Majd eljött 1956. október 23. Az 1950–1953-as koreai háborúban szó szerint harcedzett vendég diákok még élő katonai ismeretei egyik napról a másikra közvetlenül hasznosíthatóvá lettek a pesti utcán. Korábbi ’56-os visszaemlékezések – így Lányi Zsolt egykori kisgazda képviselőé is – utaltak már rá, hogy észak-koreaiak is bevetették magukat a harcok közismert helyszínein.
„A diákok és a forradalmárok a kollégiumba jöttek fegyverért, azonban nem tudták használni őket. Ezek a koreaiul tabalcsongnak nevezett dobtáras géppisztolyok voltak, a szobám ajtajában állva mutattam meg nekik, hogyan kell biztonságosan tárat cserélni. 51 vagy 52 lövedék volt egy tárban. Hallottam, hogy valahol baleset történt, mert a diákok nem tudták biztonságosan kezelni a fegyvereket, és az egyik a saját társát sebezte meg.” Ez annak az interjúnak egy részlete, amelyet Csoma Mózes két kulcs-beszélgetőpartnere egyikével, Zang Gi Honggal készített áprilisban Párizsban. A Móricz Zsigmond körtérhez – a koreaiak kollégiuma közvetlen közeléhez – kötötte a pesti népszáj a „palacsintasütő-hadműveletet” is. Az útburkolatra lefordított palacsintasütőket tettek, ami megállásra kényszerítette a szovjet harckocsikat. Attól tarthattak, tányéraknák borítják a kövezetet.
– Rendkívül kevés forrás állt a rendelkezésemre: morzsákból kellett építkeznem. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy sikerült még élő magyar és koreai szemtanúkat megszólaltatnom. Ami a koreaiakat illeti, nem volt könnyű a nyomukra bukkannom. Hónapokig is eltartott, amíg a bizalmukba fogadtak, és megértették, nem önös érdekből kérek tőlük interjút, hanem életútjuk dokumentálása, az utókornak való megőrzése céljából – mondja Csoma Mózes a könyve megírásával kapcsolatos nehézségekről. Másik koreai „tanújával”, dr. Rim Zang Donggal, aki ’56-ban még felcsernek tanult hazánkban, a kutató Németországban, Stuttgartban találkozott.
Mint mindkét visszaemlékező világossá tette, továbbra sem szeretnének a média reflektorfényében élni, Nyugatra jutásuk, tehát 1957 után is sorra elzárkóztak az ilyesféle megkeresésektől. Csoma Mózesnek, akinek felesége is koreai, előnye lehetett, hogy anyanyelvükön beszélhetett velük. Bár, mint mondta, időnként magyar kifejezéseket is válaszukba kevertek.
A Kim Ir Szen vezette KNDK sietősen, hazahívásokkal reagált az 1956-os magyarországi eseményekre. Phenjan viszonya a későbbiekben a szovjet–kínai viszály árnyékában elfoglalt pozíciója nyomán is egyre feszültebbé vált a „baráti” országokkal, noha Kim ablaküveget és cementet is küldött Kádár János rendszerének. Az ’56-ot követő diplomáciai levelezésből a „keleti blokk” phenjani képviseleteit ért provokációkra is fény derül. A szerkesztőségben dolgozó kollégám pedig, aki a 70-es évek második felében járt egyetemre Budapesten, úgy emlékezik vissza az akkori észak-koreai diákokra, mint akik mindenhová együtt mentek, együtt kísérték őket. Kádári konszolidáció ide vagy oda, a KNDK ekkorra már annyira sem bízott a magyar kommunizmusban, mint Rákosiék idején.
(Részletek Szőcs László cikkéből, Népszabadság, 2012. október 23.)
